Az Európai Regionális Fejlesztési Alapból társfinanszírozott, a 2007-2013-as Környezeti Ágazati Operatív Program és
a Kohéziós Alapból társfinanszírozott, a 2014-2020-as Nagy Infrastruktúra Operatív Program keretében megvalósított projekt.
-->

“Zöld” mesék

A mesék rendkívül fontos szerepet töltenek be a gyermekeink életében, gyógyító és tanító erejük van.

Ezen az oldalon olyan meséket ismertetünk a gyermekeknek, amelyek segítik őket, hogy megismerjék a környezettudatos életmódot.

Földlakók és a környezetvédelem

image1Egyszer a Föld nevű bolygótól több milliárd kilométerre egy Gesztipusz nevű égitesten biológia óra vette kezdetét.

    – Na, űrlakócskák, a mai napon nem felelünk. (Minden nebulónak nagy kő esett le a szíve helyén lévő chipről). Helyette a földön élő teremtmények környezetvédelméről beszélünk.

    – Mit tesznek a környezetvédelemért? – kérdezi Zöldplatty Tanárnő.

    – Valamilyen kétkerekű járművel járnak – válaszolta a hátul ülő Cimker.

    – Cimker, az a bicikli – mondta neki Tukucs.

    – Csöndet kérek! – emelte fel hangját az oktató – akkor figyelem, kezdjük írni a füzetbe:

    – Kétféle szmogot ismerünk, a londonit és a los angelesit. Az autók kipufogója által levegőbe jutott anyagok: szén-monoxid, szénhidrogén, nitrogén-oxidok. Az ózonpajzson lyukak keletkeztek – diktálta Zöldplatty.

    – De unalmas – ásított Tukucs.

    – Az ám – válaszolták sóhajtozva többen is.

    – Beszédet hallok? – kérdezte a Tanárnő – na, úgy látom nem figyeltek. Akkor nézzetek meg egy prezentációt, de aki nem jegyzetel, az azonnal megy Álmoska Igazgató Úrhoz!

    Egész csönd lett az osztályban. Zöldplatty bekapcsolta a giguszkópot (Földiül ez laptopot jelent). Az egész termet egy nagy fekete Naprendszer világította be. Ez olyan élményt keltett, mint a földieknek egy planetáriumban ülni.

   A Föld. Több milliárdan élnek itt – mondja a mesélő – egy bolygó, amelyen a világegyetem egyik, ha nem a legprimitívebb élőlénye, az ember az úr. Ez az élőlény sokféle jó, illetve rossz tettel járult hozzá a fejlődéshez. Feltalálta az autót, amellyel a menetidőt remekül csökkentette. A benzinszörnyeteg használatáért viszont hatalmas árat kellett fizetniük. Kialakult a szmog, amely ellen nincs menekvés. Több millióan halhatnak meg, csak azért, mert pár embernek nincs kedve a sarkát koptatni. Nemcsak a gépsárkányok miatt kerültek mérgező gázok a légkörbe. Például itt van a lakások fűtése. Gyenge minőségű szenek esetén szénfüst, szén-dioxid kerül a levegőbe. Aztán ott van az ipar. Hányféle ipari üzem van a Földön? Megmondom, több, mint ahány seguszkánk van. (A seguszka a Gesztipusz pénzneme, tudni kell, hogy a gesztipusziak a világegyetem leggazdagabb élőlényei).

    – Mikor ér már véget ez az óra? – kérdezte Tukucs.

    – Még 12 perc – válaszolta Cimker.

    – Azért a természet se volt rest – folytatta a narrátor – magas légköri nyomásokból évmilliók alatt kialakult egy úgynevezett ózonréteg. A földiek megállapították, hogy ez körülbelül 18-25 km magasan „fekszik”. Ez az ultraibolya sugárzástól óvja a Földet. A gépszörnyek, az ipari üzemek, a lakások fűtése miatt viszont jelentős mértékben elvékonyodott. Az ózonpajzs elvékonyodása az emberre is veszélyt jelent. Többféle betegséget is okozhat, ilyen például a bőrrák.  A bőrrák egy nagyon alattomos, fájdalommal járó, gyógyíthatatlan elváltozás a bőrön.

    Tukucs és a többi nebuló örömére megszólalt a lézeres csengő. El sem lehetett képzelni micsoda tömeges tülekedés kezdődött. Mindenki elindult a menza felé. Hősünk ebéd után még kicsit gömblabdázott, majd hazafelé igyekezett. Otthon anyukája és testvére várta.

    – Milyen napod volt? – kérdezte Tukucs mama.

    – Jó. Kaptam ma egy jelest fizikából. De a mai nap csúcspontja a biológia óra volt – felelte Tukucs.

    – Már megint mi történt azon a bizonyos órán? – hangzott el egy újabb kérdés.

    – Lehet, hogy a meg fogsz lepődni, de tetszett. Zöldplatty Tanárnő vetített egy prezentációt egy érdekes élőlényről, az emberről. Tudtad, hogy akár a háztartásokból származó káros anyagok is globális problémákat okozhatnak? Az egyre több tüzelőanyag használata megnöveli a levegő szén-dioxid tartalmát, amelynek aránya így egyre nagyobb a légkörben. Így alakult ki az üvegházhatás, ami melegebben tartja az emberek bolygóját a kelleténél. A földlakóknak éghajlatváltozástól kell szenvedniük, és Zöldplatty Tanárnő mondta, hogy a globális felmelegedés is érezhető – mesélte el az órán hallottakat Tukucs.

    – A Tanárnő beszélt a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról? – kérdezte Tukucs anyukája.

    – Miről?! – értetlenkedett az űrlakócska.

    – Gondoltam, hogy elkerülte a figyelmedet, hogy a mi udvarunkon is három szemetesláda van. Az egyikbe a papírt, a másikba a műanyag hulladékot a harmadik kukába pedig az üveget gyűjtjük. Így segítve a különböző anyagok újrahasznosítását. Látod kisfiam, kivehetnéd a részedet a házimunkákból, légy szíves vidd ki a szemetet!

    – Jól van, de utána tanulnom kell, mert holnap valaki felelni fog az órán hallottakból.

    Tukucs szorgalmasan megtanulta a tananyagot, és másnap egy kiváló felelettel büszkélkedtetett.

    Az osztály minden tagja érdeklődéssel hallgatta a beszámolót. A Gesztipusz Gimnázium tanulói egy életre megjegyezték, hogy a Földön a környezetvédelem az egyik legfontosabb dolog. Érdemes lenne több figyelmet fordítani a kérdésre, mert bármikor felütheti fejét Gesztipuszon is hasonló probléma.

   Bozóki Domonkos

 

 

Csilicsepp

image1Tavasz volt. A kert virágai ébredeztek éjszakai álmukból, szelíden bólintottak jó reggelt a világnak. Egy kék harangvirág szirmán apró harmatcsepp üldögélt, és szunyókált. Egészen kicsi harmatcsepp volt, Csilicseppnek szólította mindenki. Mikor magához tért, ijedten pislogott körbe:
– Hol vagyok? Hová tűntek a testvéreim? Mi lesz velem? Egészen egyedül maradtam!

– Gyere velem, kis harmatcsepp! – mosolygott rá a napsugár. – Nem vesztek el a testvéreid, várnak rád odafent. Máris elvezetlek hozzájuk.
Csilicsepp érezte, hogy a napocska átöleli, és egyre magasabbra emeli. Magasabbra a háztetőknél, magasabbra a legnagyobb fa koronájánál, még annál is magasabbra, hol a madarak szállnak. Nem tartott sokáig az utazás, a napsugár hamarosan letette társai mellé.
– De jó, hogy megérkeztél! – ölelték át a többiek, s mindannyian összekapaszkodva táncolni kezdtek. Újabb és újabb cseppek csatlakoztak hozzájuk, és ők is bekapcsolódtak a táncba.
Odalent a földön, egy kisfiú csodálkozva szólt kishúgának:
– Nézd, milyen szép bárányfelhő! Úgy néz ki, mint egy táncoló hajó!
A cseppek egyre többen és többen lettek, egyre szűkösebb lett a hely. A táncolás lökdösődéssé alakult, mindannyian próbáltak helyet találni. A nagy igyekezetben aztán az egyik cseppecske lepottyant… A többiek ijedten néztek utána, de az vidáman kiáltott fel:
– Juhé, repülök! Gyertek utánam, ez nagyon jó!
A kis vízcseppek erre egymás után sorban leugrottak, s langyos, nyári esőként hullottak a földre. Ott volt közöttük a mi kis barátunk, Csilicsepp is. Boldogan kiabált, nevetett, nagyon tetszett neki a zuhanás.
Az esőcseppek sorra földet értek. Volt, aki a virágokat locsolta meg, volt, aki a házakat vagy az embereket. Akadtak olyanok is, akik összegyűltek a földön, és pocsolyába tömörültek.
Csilicsepp egy patakba pottyant, és nyomban úszni kezdett. A többi vízcseppel együtt csobogtak kerteken, erdőkön keresztül, míg egy folyóhoz érkeztek. Csatlakoztak a folyó vízcseppjeihez, s így megerősödve gyorsabban haladtak tovább. Nagy utat tettek meg. Falvakat, városokat, országokat hagytak maguk mögött, hogy aztán a legnagyobb vízhez, a tengerhez érkezzenek.
– Úgy látszik, megérkeztünk, véget ért az utazás – sóhajtott Csilicsepp, de alig gondolta ezt végig, érezte, hogy egyre könnyebbé válik. A napocska ismét a magasba emelte, ahol társaival együtt újabb felhőt alkottak.
Az utazás folytatódott, most már a levegőben. A felhőt fújta, sodorta a szél, hajtotta a szárazföld felé, hogy ott újra lehulljon eső vagy hó formájában.
– Ugye te is találkoztál már Csilicseppel? Ő köszön rád, ha kinyitod a konyhában a vízcsapot, vagy beülsz este a kádba. Integet, ha a folyóparton sétálsz, ha a tóban fürdesz, vagy a tengert csodálod. Ő az, aki a kezedre hullik, ha kiállsz az esőbe vagy a sűrű hóesésbe. S ő az, aki egy tavaszi hajnalon egy kék harangvirág szirmán üldögél.

K. László Szilvia

Mese Csöpiről, a kis rigóról

 image1Mese óvodásoknak a Madarak Napja alkalmából:
Élt egyszer a kerekedőben egy rigópár. Szép fészket is építettek a bokrok közé; vékony, de erős gallyakból fonták, fűszállal és puha pihetollakkal bélelték. A rigómama lerakott négy picurka kis tojást és a papával mindketten nagy szeretettel, odafigyeléssel vigyáztak rá. A mama naphosszat melengette a tojásokat, többször megforgatta őket, a papa pedig a közeli bokrokon és fákon figyelt, nehogy valaki zavarja a költést. Messzehangzó énekével boldogan adta tudtára a környék lakóinak, hogy itt nemsokára négy kisrigó fog kikelni a tojásból. Arra persze nagyon vigyázott, nehogy túlságosan közel csalogassa a környék falánk, cirmos kandúrját, vagy a félelmetes fészekrabló hollót, esetleg a ragadozó karvalyt. Telt múlt az idő és egyszercsak a rigómama boldogan újságolta párjának, hogy már hallja is, hogy a kicsinyek hogyan kopogtatnak belülről a tojáshéjakon; bizony, holnap reggelre áttörik kis csőrükkel azt, és ki is fognak kelni.

Így is lett. Négy kis pelyhes rigófióka bújt ki a tojásokból. A legkisebb, aki legutoljára bújt ki, a Csöpi nevet kapta – talán éppen azért, mert ő volt a legkisebb. Csöpp kis rigófióka volt, de nagyon élénk! Amikor a mamája vagy a papája megérkezett a fészekhez egy-egy finom, kövér gilisztával, bizony ő tátotta legnagyobbra a száját, hogy neki jusson a legjobb falat. Ez persze nem mindig sikerült, hiszen szülei ugyanolyan gondosan etették a többieket is, mint őt.

Szépen éldegélt a rigócsalád, a szülők szorgalmas munkája révén a kisrigók gyorsan cseperedtek és tollasodtak. Amikor a macska, vagy a karvaly kóborolt a fészek környékén, a rigószülők gyorsan csendre intették a csivitelő kicsiket, akik szófogadóan meg is lapultak a fészek mélyén, amíg a veszély el nem múlt. Olyan szépen megerősödtek, hogy egy szép júliusi napon már elkezdhették szárnyaik próbálgatását. Kiugrottak a fészekből és a bokrok alatt rejtőztek el; a szüleik ide hordták nekik a táplálékot. Addig, amíg ők gilisztavadászaton voltak, a kicsik próbálgathatták a repülést. A szülők persze felhívták a fiókák figyelmét arra, hogy legyenek óvatosak, bárki arra jár, gyorsan röppenjenek vagy fussanak be a bokrok alá! Csöpi is így éldegélt a bokrok alatt, azonban kicsit lustácska volt. Inkább szaladgálni szeretett; a repülést alig-alig próbálgatta. (Pedig ha tudná milyen nagy szüksége lesz neki majd arra!) A finom gilisztákért is a mamája vagy papája elé szaladt, hiába mondta az neki, hogy inkább próbáljon meg felröppenni.

Történt egyszer, hogy a rigószülők kicsit sokára érkeztek meg, Csöpinek már nem volt türelme várni. Messze merészkedett a bokroktól, hátha hamarabb meglátja mamáját vagy papáját. Sétált, ugrándozott, megszemlélte a sárga gólyahírt, rácsodálkozott az égszínkék nefelejcsre (meg is csipegette egy kicsit), jót kortyolt egy kis tócsa friss vizéből, amelyben a tegnapi eső vize gyűlt össze. Sütött a nap és Csöpi jól érezte magát: szép volt körülötte a világ. Egyszercsak furcsa érzése támadt. Biztosan ti is éreztetek már ilyesmit; megérzi azt az ember – akarom mondani: kisrigó, ha valaki figyeli. Hátrafordult, és éppen abban a pillanatban, amikor egy sötét árnyék suhant feléje! A macska volt az. – Menekülni kell! – jutott egy szempillantás alatt Csöpinek eszébe anyja tanítása és már rohant is, ahogy csak a lábai bírták. Rohant, rohant, de már érezte, hogy elveszett! A lábaiból kezdett kifogyni az erő és a bokrok messze voltak… Még egy pillanat és bekapja a macska!

– Repülj! Hallotta ekkor a kiáltást. Az anyja kiáltott, aki visszaérkezve már messziről észrevette a veszélyt. Csőréből az össze gilisztát kiejtve sietett kicsinye segítségére. De már késő volt. Nem tudta már elterelni Csöpiről a macska figyelmét, csak egy kiáltásra futotta: – repülj! És éppen abban a pillanatban, amikor a macska a száját kitátotta, hogy félelmetes fogai közé ragadja a kismadarat, Csöpi az utolsó erejét is összeszedve elrugaszkodott… Az utolsó pillanatban feltört benne az ősi ösztön: a madárnak repülnie kell! Néhány szárnycsapás, és Csöpi anyjával együtt beröppent az oltalmat adó bokrok közé. Testvérei is rémülten figyelték a jelenetet és megnyugodva vették körül a remegő kismadarat, mikor megmenekült. Csöpi első repülése az életét mentette meg. Nem is feledkezett meg a gyakorlásról soha többé, és pár nap múlva már vígan kanyarogva repült a fák között és ügyesen röppent ágról ágra, hogy megtanulja még mindazt, amit egy kisrigónak kell ahhoz, hogy felnőhessen.

Forrás: Natura Környezet- és Természetvédő Közösség

Mese a Zöld Mikulásról

 image2Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szer egy ősz szakállú télapó, aki minden télen meglátogatta a gyerekeket. Egyik alkalommal épphogy felpakolta ajándékokkal teli puttonyát a szánjára, befogta a rénszarvasait, s már indulni készült, mikor egy vékony hangocska megszólalt a feje fölül. Kismókus volt az, aki az öreg diófa odújában lakott családjával.

– Kedves Télapó, te csak az embergyerekeknek viszel ajándékot? Hozzánk mikor látogatsz el? Mi is jók vagyunk. Testvéreimmel sokat segítettünk az anyukánknak a téli elemózsia begyűjtésében!
Télapó hümmögött valamit a bajusza alatt, majd elindult az ajándékozó körútjára. A Kerekerdő útelágazásánál lelassított a szánjával, és ekkor újabb hangokra lett figyelmes. Az erdő öreg fái súgtak-búgtak körülötte.
– Nézzétek, itt megy télapó, hogy megajándékozza az embergyerekeket. Bezzeg a mi csemetéinkre senki se gondol!
– Kedves Télapó, én is jó voltam – szólalt meg egy kis facsemete – tisztítottam a levegőt, és madárfészket ringattam. Öt kis fiókát nevelt fel madármama az ágaim közt.
Télapó töprengve simította végig hosszú szakállát, majd megrántotta a kantárszárat és rénszarvasai továbbröpítették szánját. Egy tó partján vezetett el az útja, amikor ismét hangokat hallott. A tó sóhajtott mellette.
– Ó, kedves, jó Télapó, hogy örülhetnek az embergyerekek, amikor megleped őket a finomságokkal és megdicséred őket jó cselekedeteikért. Bárcsak az én kis cseppem is megdicsérné valaki, hiszen olyan áldott, jó lélek a szentem. – Azzal egy kis hópihe szállt a Télapó orrára és így szólt hozzá:
– A nyáron esőcsepp képében szomját oltottam egy fűszálnak. Nélkülem elszáradt volna szegény.
Télapó gondterhelten vakarta meg a feje búbját, de továbbhajtott, hiszen sok ezernyi gyermek várta őt szerte a világon. Nem késlekedhetett.

Hanem, amikor dolga végeztével hazatért, maga elé hívatta fiát, Mikit, aki mindig az erdőt járta, a patak csörgedezését hallgatta, és a réten hanyatt fekve bámulta a felhőket. Ezért aztán Zöld Mikulásnak is becézték.
– Kedves fiam – mondta neki Télapó – utam során megszólítottak a növények, állatok és más teremtmények, hogy az ő gyermekeik is megérdemelnék a jutalmat, de én már nem győzöm a sok munkát. Te még fiatal vagy, alig múltál 527 éves, téged bízlak meg ezzel a feladattal.
– Kedves Apámuram, boldoggá tettél ezzel a kéréssel, hiszen tudod, mennyire szívemen viselem természet sorsát.
– Egy baj van csak, fiam. A természet gyermekei többen vannak, ahány csillag van az égen. Hogy tudod ezeket mind meglátogatni?
– Egyet se búsuljon édesapám, a zöldszíves gyerekek biztosan segítségemre lesznek szerte a világon. Velük együtt örömet szerezhetünk minden apróságnak.

Így is lett, és azóta a zöldszíves gyerekek segítenek a Zöld Mikulásnak az örömszerzésben. Madárkarácsonyt rendeznek, facsemetéket ültetnek, örökbe fogadják a patakot.

Zöld Mikulás pedig jótevője lett a természet kicsinyeinek: kis mókusnak, ebihalnak, palántának, gyenge sarjnak, esőcseppnek és szellőnek, szikrának és homokszemnek.

Bármerre jár, mindenütt zöldszíves gyerekek segítik munkáját. Holnap legyen a ti vendégetek!

Mese a gyógyító virágokról

 image3Egyszer tizenhat vándor elhatározta, hogy átvág az erdőn. Kezdetben minden rendben is ment. Ám egyszer Apróbojtorján aggódni kezdett, hogy vajon a helyes úton vannak-e. Késő délután, amikor már mélyebben jártak az árnyékok között, Bohócvirág is félni kezdett, hogy talán tényleg letértek a jó útról. Napvirág akkor esett pánikba, amikor lement a nap, teljesen besötétedett, és megszólaltak az erdő éjszakai hangjai. Az éjszaka közepén, a legnagyobb sötétben Sülzanót elvesztette minden reményét, és azt mondta: „Nem megyek tovább. Ti folytassátok az utat, de én itt maradok, amíg a halál elér és enyhíti szenvedésemet.” 

A Tölgy viszont arra gondolva, hogy minden elveszett, és többé nem látják a napfényt, azt mondta: „Én az utolsó leheletemig harcolni fogok”. Szikárka reménykedett eleinte, hogy kijutnak a rengetegből, ám idővel ő is szenvedni kezdett a bizonytalanságtól, és hol erre, hol arra indult volna. Iszalag némán és türelmesen vonszolta magát, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy végleg elalszanak-e, vagy kijutnak az erdőből. Tárnics időnként ugyan fel tudta deríteni a társaságot, de rajta is gyakran vett erőt a csüggedés.

A hangafű ismerte az utat.

A többiek viszont egyáltalán nem féltek attól, hogy nem jutnak át az erdőn, és a maguk módján segíteni akartak társaiknak. Hangafű nagyon biztos volt abban, hogy ismeri az utat, és az egész társaságot rá akarta venni, hogy kövessék. A Katángkóró nem az utazás végével foglalkozott, inkább amiatt aggódott, hogy társai lábát feltörte-e a cipő, fáradtak-e, vagy ettek-e eleget. Kékgyökér nem volt biztos az ítéleteiben, ezért minden ösvényt ki akart próbálni, hogy biztosan tudja, nem tévednek el, és a szegény Kisezerjófű olyannyira könnyíteni akart a többieken, hogy kész volt cipelni bárkinek a csomagját.

Forrásvíz, aki mindig kész volt segíteni, kissé elkeserítette a társaságot, mert azt hangoztatta, hogy eltévedtek, és ő tudja a helyes utat. Vasfűnek szintén eléggé ismernie kellett a járást, s bár kissé zavartnak tűnt, hosszú beszédet tartott az erdőből kivezető egyetlen helyes útról. Nebáncsvirág szintén jól ismerte a haza vezető utat, ezért egyre türelmetlenebb volt a lassabbakkal. Békaliliom már járt arra korábban, és ő is tudta, merre kell menni, ezért egy kicsit le is nézte a többieket, akik még nem ismerték a járást.
Végül mindannyian kijutottak az erdőből. Immár más utazók vezetői lettek, akik még nem mentek keresztül az erdőn, s mivel már tényleg ismerték az utat, és tudták, hogy az erdő sötétje nem más, mint az éjszaka árnyai, nem féltek többé.

A fenti mese arra az alapelvre épült, hogy van tizenkét lelkiállapot, és mindegyikhez egy-egy gyógynövény tartozik.

Napvirág – Nagy veszély, erős félelem, pánik vagy depresszió esetén – minden rendkívüli helyzetben, amikor a helyzet kétségbeejtőnek tűnik.
Bohócvirág – Félelem (nem rémült, hanem nyugodt félelem) esetén
Apróbojtorján – Ha a beteg nyugtalan, szorongó, megkínzott
Szikárka – Határozatlanság esetén, amikor egyszer az egyik, majd a másik lehetőséget választaná a beteg.
Iszalag – Ha a beteg álmos, bágyadt, kedvetlen, nem mutat érdeklődést, nem tesz erőfeszítést a gyógyulás érdekében.
Katánkóró – Önsajnálat esetén, ha a beteg elhanyagoltnak érzi magát, vagy úgy érzi, méltánytalanul bánnak vele.
Kékgyökér – Aki bolondságokat akar tenni, és minden tanácsot, minden ajánlott kezelési módot megpróbál követni.
Tárnics – Aki csüggedt, s bár jól halad, mindig csak a dolgok rossz oldalát látja, és lehangoltnak érzi magát.
Vasfű – Az akaratos, nehezen kezelhető betegnek, aki mindig mindent jobban tud, és a saját útját akarja járni.
Nebáncsvirág – Türelmetlenség, erős fájdalom és bosszankodás esetén, amikor az ember rögtön meg akar gyógyulni, és türelmetlenné válik a környezetével szemben.
Békaliliom – Azoknak a csendes, nyugodt és bátor betegeknek, akik soha nem panaszkodnak, és még betegen sem akarnak másoknak a terhére lenni.
Kisezerjófű – Akik gyengék, fáradtak, sápadtak, erőtlenek vagy bágyadtak.

Dr. Edward Bach

A piros kalapos békák

image4 Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykurugy, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett. Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet a saját zöld kabátját.

– Csúnya a kabátom!- nyafogta durcásan.
– Ugyan miért? – álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.
– Az is zöld, mind minden. Jaj, de unalmas!
– Tudod mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.

– Hát ez meg mire jó?- csóválta a fejét.- Vendégség.
– Hogy jól mulassunk!
– Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! – intette őket az öreg.

De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehérpontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót remekül mulattak. De jaj- miféle hang zavarja meg vidámságukat?

– Kelep! Kelep! Itt vagyok! – bólogatott jókedvűen a gólya. – Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságotokon!

Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz!- fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.

Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:

– Jaj, csak baj ne legyen belőle!

A gólya meg a fészkéről lelátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. “Magától sétáló kalapok?” -csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

– No, már most nem bújtok el előlem! – rivallt rájuk. Idepiroslik a kalapotok!

Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:

– Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!
– Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! – kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.

Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kis béka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

– Hová lettetek?- bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld íz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe.

Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

(Lengyel mese)

SZELÍD SZELLŐ

image5Volt egy kis város a hegyekben, nem a hegyháton, nem is a völgy alján, hanem a kettő között, félúton. Ezért a városkában volt lent és fent. Csakhogy a felvég volt lent, az alvég pedig fent. De nem is emiatt mondom el ezt a kis történetet, hanem egészen másért.

A városkában az emberek nagyon vidáman éltek. Az utcák és parkok telis-tele szebbnél szebb fákkal és virágokkal. A virágok között, a fák alatt, az utcákon és tereken azonban mindenféle érdekes dolog hevert szanaszét. Volt ott öntöttvas kályhakarika, gyűrött, régi képesújság, műanyag uzsonnászacskó, lyukas lavór, de még csikósparheltláb is. Hevert ott minden, amit az ember el tud képzelni, de még az is, amit nem. No, nem olyan sok, amitől a virágok már nem pompázhattak, és a fű nem zöldellhetett volna. Nem is nagyon zavarta az ott élőket, már megszokták. Néha még örültek is, ha találtak egy kidobott lyukas fazekat, hazavitték, és muskátlit ültettek bele, mely aztán ott virított rendezett portáikon álló, szépen meszelt házaik tornácán. A kisebbeket az ablakokba tették. A gyerekek pedig a talált karikákhoz a talált drótokból karikahajtót hajlítottak, és naphosszat játszottak vele az utcán le s fel, szaladgálva. És ez így ment volna talán a világ végezetéig, ha a hegyi barlangban lakó Szelíd Szellő egyszer meg nem járja. De megjárta, és ettől szelídsége mindjárt elszállt. Igaz, nem végleg. De ezzel várjunk még, haladjunk csak szép sorjában.

Mi is történt valójában? A szellő minden este és hajnalban bejött a városba, végigsuhogott az utcákon, sikátorokon, nagyot táncolt a tereken és parkokban, megsimogatta a fák leveleit, széthordta a virágok illatát. Összekócolta kicsit az emberek haját, vicces kedvében néha leemelte kalapjukat, és nagyot kacagva suhant tovább. De egyik este, mikor ugyanígy játszott, suhant, beleakadt a haja egy kidobott dézsa rozsdás abroncsába. Majd megbotlott egy rémes, kopott autógumiban, de ez még nem volt elég, hasra is esett, és ekkor a sok gyűrött papír, piszkos nejlonzacskó fellebbent a földről körülötte, majd visszahullva teljesen belepték. Mikor nagy nehezen feltápászkodott a földről – már bocsánat, hogy így mondom, hiszen a szellők már majdnem tündérek, és azok nem szoktak tápászkodni –, de most mégis. Amint mondom, feltápászkodott, és mielőtt továbblebbent volna, észrevette, hogy a haja kócos, a lábai fájnak, a ruhája pedig olyan tépett és piszkos volt, mint amit a kutyák szájából húztak ki. No, ekkor kezdett a szelídsége haraggá változni.

Egyre mérgesebb és mérgesebb lett, egyre gyorsabban rohant végig a városon, mígnem forgószélként felkapta a szemetet, előbb a könnyebbeket: a műanyagzacskókat, majd a papírfecniket és galacsinokat. Elvitte egy városon kívüli helyre, ahol ezeket gyűjtötték. Visszament, és a nehezebb dolgokkal próbálkozott (kidobott mosógép, ócska bádoghordó), de nem bírt velük. Ettől még inkább haragra gerjedt, egyre gyorsabban forgott, és ezeket is sikerült felemelni, és elrepült velük. Bármilyen haragos is volt, a fák leveleit és a virágok szirmait mégsem cibálta meg. Mire végzett, teljesen kifáradt, lecsendesedett, és újra a Szelíd Szellő suhant át a városon. De egyszerre megtorpant, és szinte csak lebegett: most vette észre, mit is tett, és milyen gyönyörű tiszta a város. Azon az éjszakán igen szép álma volt, olyan szép, hogy azt hitte, azt is álmodta, hogy a város teljesen megváltozott, csak a karjaiban érezte a fáradtságot, és a lábai sajogtak. A hajnal ekkor kicsit megcsiklandozta az orrát, itt volt az ideje a városi pajkos játéknak. Az utcákon is egyre több ember járt, egyre több, akivel huncut játékát játszhatta.

Egy ember sietett át a főtéren, közben papírzacskóból valamit majszolt. Mikor a zacskó kiürült, épp a tér közepén járt. Megállt, két kézzel összegyűrte a staniclit, majd egyik kezét felemelte, hogy messzire elhajítsa a papírgombócot. A szellő pont akkor ért oda, s szinte megdermedt, lehelete jegessé vált. Azon nyomban a városban minden élőlény is mintha megfagyott volna, mozdulatlanná merevedett. Az ember ott állt mozdulatlanul a tér közepén, felemelt kezében az összegyűrt papírlabda, mely még éppen nem hagyta el kinyitott markát. A szellő lágyan suttogta: nézz körül! A férfi körülnézett, majd restelkedve becsukta tenyerét, a papírt nem dobta el. Állt és csodálkozott, csak most eszmélt rá, milyen tiszta is lett a városa egyetlen éjszaka alatt. És ebben a pillanatban — mintegy varázsütésre — a város minden lakója ébren vagy álmában átélte ezt a kellemes érzést.

Azóta a városka főterét egy felemelt kezű szobor díszíti, kezében mintha összegyűrt papírgalacsin lenne – az utolsó szemetelő. Már csak ez emlékeztet a régen volt szemetes időkre.

Császár József

 AZ ERDŐ ELINDUL

image6Az erdőben nagy, sudár törzsek emelkedtek az ég felé. Barna volt a testük, és izmos karjaikkal ezek a hatalmas, zöld hajú óriások mind kevélyen szembeszálltak a zúgó viharokkal és izzó napsugarakkal. Évszázadok sem tudtak akár egyet is ledönteni közülük, pedig villám és fergeteg ostromolta őket dühödt vicsorgással.

Egyszer azonban emberek jöttek az erdőbe, akik éles baltákat hoztak a vállukon. A fák közömbösen nézték őket, mert mindenkit megtűrtek maguk alatt, aki enyhet adó árnyékra áhítozott. Ám az emberek, akik messziről jöttek, alighogy kipihenték magukat az árnyas lombok alatt, körüljárták a fák törzseit, megjelölték egyiket-másikat, azután nekiestek, és elkezdték őket vagdalni. A fák, amikor a balta beléjük hasított, felsikoltottak fájdalmukban. A többiek pedig megdöbbenve nézték társaik haláltusáját. Azután lezuhant az egyik, büszke feje elterült a pázsiton, utána a másik, harmadik…

Vagy tíz fa hullott így le. Az emberek lenyesték karjaikat, letépték zöld hajukat, majd mikor beesteledett, elhagyták az erdőt azzal, hogy másnap visszatérnek, folytatni a pusztítást. Halotti csönd borult a fákra. Álltak dermedten, némán, megriasztva a látottaktól. Őket, akiket vihar, égszakadás, tűz és víz nem tudott elpusztítani, őket kis apró alakok órák alatt a földre döntötték!…Borzasztó! A fiatalabb fák sírtak, az öregek komoran hajtották le fejüket. Végül a legöregebb megszólalt:

– Mit tegyünk?

Az erdő fölzúgott a kérdésre:

– Mit?!

– Tiporjuk le őket! – mondta az egyik harcias ifjú.

– Erősebbek! – szólt ismét a legöregebb.

– Jaj, jaj! – zúgott az erdő, hogy a hegyek is beleremegtek. A fák hajladoztak, recsegtek-ropogtak a fájdalomtól, pedig még csak egy szellő sem mozdult.

– Elmegyünk innen – mondta végül a legöregebb és megrázkódott. Karjait felemelte, öles törzse nyújtózkodott, lábait kiemelte a földből. Elindult. Utána a többiek. Először ingadozva jártak, nem szokták még meg a mozgást, majd mind gyorsabban meneteltek. Az út, amerre elhaladtak, könnyeiktől volt nedves. Valahol a szivárvány végtelen hídjának egyik lábánál tűntek el a szem elől. Másnap ismét eljöttek a favágók, de nem találtak semmit, csak a tegnap ledöntött fákat és a puszta földet, mert még a füvek is elvándoroltak. Messzire, messzire.

És a megtámadott erdő helyén ott maradt a halott sziklák birodalma, a karszt.

Vető Miklós